Roma egészségügyi és rehabilitációs program

a program

A Roma egészségügyi és rehabilitációs program az 1995-től 1998-ig tartó Egészségügyi rendszerfejlesztési program lezárása után indult, 1999-től 2003-ig működött. Ez a forduló egyben stratégiai váltást is jelentett a Soros Alapítvány támogatási rendszerében. A rendszerszintű megközelítést a leszakadó rétegek helyi támogatására, a nyitott társadalom anomáliáinak csökkentésére, az esélyegyenlőség megteremtésére irányuló pályázati kiírások váltották föl – részben a rendelkezésre álló források csökkenése miatt is. Ehhez járult még hozzá, hogy Magyarországon is lezajlott többé-kevésbé a politikai rendszerváltás, és a szocialista vezetésű koalíciós kormány olyan fejlesztésekbe kezdett, melyek kedvező környezetet jelentettek az alapítványi magánpénzből induló egészségügyi kísérleti programokhoz, távlati célként megnevezve a sikeres program állami átvállalásának tervét.
Az alapítvány egészségügyi, oktatási, foglalkoztatási programjainak eredményei vezettek el ehhez a programhoz. Fölismerték, hogy számos problémát meg lehet oldani, amennyiben biztosított a foglalkoztatás, ha az élet szervezett keretek közé kerül. Ennek megfelelően a program pillérei közül – foglalkoztatás, oktatás, egészségügy, kommunális fejlesztés

– a foglalkoztatás lett a legfontosabb. A Roma egészségügyi és rehabilitációs program keretében az elszegényedett térségek településein szegregáltan élő roma lakosság egészségügyi, kommunális életkörülményeinek javítására lehetett pályázni. Támogatást lehetett igényelni egészségügyi bázisközpont létrehozására, gyógyító, megelőző, fölvilágosító munkára és az e munkákhoz szükséges oktatásra, például védőnőképzés keretében. Pályázni lehetett lakókörnyezeti terület rehabilitációs munkálataira, például útépítésre, csatornázásra, de akár közösségi színtér, játszótér létrehozására is.
Integrációs elemként előnyben részesítették azon pályázatokat, melyekben a pályázók elkötelezték magukat a közös (roma és nem roma) feladatvállalásra, együttműködésre. A támogatott pályázatok esetében települési, kistérségi összefogással a kapcsolódó intézmények – például önkormányzat, munkaügyi központ – és a helyi lakosok (akár közhasznú foglalkoztatás keretében) kooperációjára volt szükség. A feladatkezelés komplexitásában ezáltal teljesen új jellegű kezdeményezés indult el.
Alapvető különbséget jelentett minden hasonló területen működő állami programhoz képest, hogy

a program pályázatai alulról szerveződtek, forrásuk a helyi problémák felismerése, a megoldási hajlandóság volt. Ennek az értéknek volt köszönhető, hogy olyan problémák is felszínre kerültek, melyek mindezidáig rejtve maradtak. Ilyen volt például az úgynevezett „budi probléma” is, melyre a KSH-adatokból – ahol csak a vízöblítéses WC-kre kérdeztek rá – nem derülhetett fény.
A komplex problémakezelés volt tehát a program legnagyobb előnye, ugyanakkor éppen ez volt a legnagyobb veszélye is. Abban az esetben, ha elkötelezett partnerszervezetekre találtak, nagy sikereket lehetett elérni. Ám azt is fontos megjegyezni, hogy a program során több olyan pályázó is akadt, aki pusztán pénzszerzési lehetőséget látott a pályázatban, és nem az elvártaknak megfelelően használta fel a támogatást. Noha a program monitorozásra került, a folyamatos ellenőrzésére nem volt lehetőség.
Az egészségügyi és rehabilitációs programokban csupa olyan probléma megoldását támogatta az alapítvány – például teleprendezés, utak, csatornák építése, egészségügyi szakszemélyzet képzése –, mely mind a mai napig további fejlesztésre, támogatásra szorul. Ez a program olyan modellt szolgáltat, melyet ma is sikerrel lehetne használni.

A programról bővebben